1. tacitus, mn. [taceo]

1) cs. hallgató, nem beszélő, csendes: me tacito, a nélkül, hogy szólok; os tacitum alicui praebere, nem felelni; t. exspectatio; tacitus id praetereo, hallgatással mellőzöm, nem beszélek róla. Innen A) t. servio, a nélkül, hogy valamit megkisértenék ez állapot megváltoztatására, t. morior, a nélkül, hogy védelmezném magamat. B) hallgatva történő, szó nélkül, megeső: t. signum, a melyet adva nem szól az ember; t. induciae, hallgató megegyezés által (minden határozott feltételek nélkül) előállott fegyvernyugvás; t. assensio; t. sensus, természetes érzés (ellentét a tanítás és útmutatás); tt. exceptiones, hallgató. C) (= silens) csendes, nesztelen, nox, nemus; per tacitum, csendben.

2) szenv. a miről hallgatnak, elhallgatott, hallgatással mellőzött, meg nem beszélt: relinquere aliquid t.; küln. ferre aliquid ab aliquo tacitum, úgy tenni valamit, hogy a másik hallgat, nem szól rá semmit; ne id quidem a Turno tacitum tulit, még erre sem hallgatott T.; nunquam hoc (a me) tacitum feres, nem fogod azt úgy tehetni, hogy én bele ne szóljak. Innen titkos, észrevétlen, vulnus; tacitum abire; fn. tacitum, titok.